Azt mondják, az emberrel mindig tud segíteni valamit, csak nyitott szemmel kell járnia a világban. Falunkat egy magas töltésen országos fő közlekedési vas útvonal szeli ketté, ahol több, mint száz kilométeres sebességgel suhannak el a vonatok. A közelünkben egy híd vezet a másik oldalra, melyet úgy kezdtek építeni, hogy először a töltés alá fúrtak, így alagút lett a neve.

Ma éppen hazafelé tartottam a művelődési háztól az alagút felé, amikor odafenn a töltésen egy bizonytalanul botorkáló nőre és fel-feltörő sírásra lettem figyelmes.
Talán egy gyermekét éppen vivő anyuka sétál a vasút mellett? A gyerek sír és az anyuka fegyelmezi a másik oldalon? - Ezen morfondíroztam már az alagútba beérve.
De az nem lehet - Eszméltem fel végre! Az ki van zárva! Hiszen ő határozottan fenn volt a töltésen és így csak a sínek között haladt Gödről Alsógöd felé!
Talán egy hónapja nem messze innen egy fent sétáló fiatal nőt gázolt el a vonat. Még előttem a kép, ahogy nem értette a helyszínen összeverődött bámászkodó tömeg, mi történhetett vele, meg hogyan volt képes ezt a butaságot megtenni.
Uram isten itt tenni kell valamit, méghozzá gyorsan!
Rohanás vissza arra a pontra, megbizonyosodni a valóságról. Oda, ahol először megpillantottam a lányt!
Szerencsém volt! Még látótávolságban találtam.
- Hölgyem rettenetesen veszélyes ott menni. - Figyelmeztettem a láthatóan öntudatlan állapotban lévő, síró nőt. (Most már egyértelmű lett, hogy a szokatlan zokogás tőle ered.)
- Nemrég pont arra ütött el valakit a vonat!- kezdtem őt meggyőzni.
- Engem már az sem érdekel. Különben is annyira ver a sors, hogy nem is bánnám - szipogta.
- Tudok valamiben segíteni? - kérdeztem. Semmi válasz. Aztán vagy harmadszorra, amikor már-már azon voltam, hogy felrohanok hozzá, végre megint válaszra méltatott.
- Igen!
-Mondanom se kell, ez a válasz kicsit engem is meglepett, és szinte hallani lehetett, a levegőt a már szinte görcsben álló tüdőmből eltávozni.
- Hol lehet itt lejönni?- tette még hozzá.
- Várjon azonnal megmutatom - mondtam rettenetes készséggel, miközben az alagút oldalán végighúzódó lépcsőhöz futottam.
- Erre le tud jönni - mutattam oda.
- Mi tudott történni, amitől egy ilyen fiatal, csinos nő ilyen veszélyes helyen a sínek között sétafikálgat ? - kérdeztem, amikor leért.
- Elvesztettem a mobil telefonomat -mondja. :-()
- Emiatt kellett ennyire kiakadni?
- Igen, mikor a vonaton pisiltem, az meginduláskor megrántott, és közben kiesett a kezemből a telefon, és putty! Pont bele a lyukba! -Mutatta heves taglejtéssel.
-Hát az talán mégsem olyan olyan nagy tragédia -válaszolom
- Dehogynem. Nem csak az ára miatt, hanem elveszett az összes üzletfelem száma vele együtt! Hogy én milyen szerencsétlen vagyok! Engem teljesen szétszed a Krisztián - tette még hozzá.
- Azért ment a sínek között, hogy megtalálja?
- Igen! Még hallottam is, amikor koppant a kövön - mutatta megint élénk taglejtéssel kísérve.
- Miben tudok segíteni? - Tud adni egy telefont?
-Szerencsére az enyém éppen nálam volt.
Szinte öntudatlan állapotban hívta fel a barátját, aki hallhatólag csak azt vonta le az egész sztoriból, hogy máris készülhet egy következő randira. Kiderüt, hogy a lánynak egy fillére sincs, s még a telefonálás közben átadtam neki egy ezrest.
Ezután,- mivel a világért nem lehetett lebeszélni róla - felmentem hát én is vele együtt, folytatni a keresést. Nem engedhettem ilyen beszűkült tudati állapotban állapotban megint a sínek közé. Mit mondjak, - baromi veszélyes hely így fentről nézve - helyenként még szinte annyi hely sincs, hogy az ember félre tudjon állni a rohanó vonat elől. Ezért aztán én előre néztem, ő hátra figyelt. Mondtam , ha jön a vonat, mindenképpen ugorjon a töltés oldalára, mert egy bukás is sokkal veszélytelenebb, mint egy gázolás...
Szerencsére a vonattal még olyan helyen találkoztunk, ahol volt hely a félreálláshoz. A vasutasoktól tudtam, hogy a következőnek meg mindíg hagynak legalább öt perces térközt.
Így, átvészelve a legveszélyesebb szakaszt is, szerencsésen eljutottunk a következő állomásra. A mobilt sajnos nem találtuk meg, de útközben elmesélte az élettörténetét, és azt is, hogy pont akkor tűntem fel, amikor az úrhoz fohászkodott, hogy küldjön valakit, megsegíti őt...

Jan. 26